Őszintén… Ki ne ismerné azt az érzést, amikor már hónapok óta álmodozol egy nyaralásról – napsütésről, pihenésről, elvonulásról –, aztán amikor végre ott vagy, valami teljesen más történik, mint amit elképzeltél?

Így voltam, illetve vagyok most még én is Brazíliában.

Az első napok pont olyanok voltak, mint a képeslapokon: óceán, napfény, színes, bár szegényes utcák, lassú reggelek kávéval, naplementék koktéllal. 

Aztán… megváltozott az idő. Megérkezett az eső. Napokra. Illetve - ahogy az applikációmat elnézem - örökre... És nem az a "langyos, romantikus, futkározzunk benne" fajta, bár megtettem, mert nem lehetett kihagyni, hanem az, amikor az utcán hömpölyög a víz, komoly tankcsapdákat hagyva maga után és a 27 fok hirtelen hidegnek tűnik.

Ennyit az elképzelt csokibarna színről, a betervezett snorkelingről, ami miatt eggyel nagyobb bőröndöt hoztam magammal, mert a békatalp a kicsiben nem fért volna el, a világ legnagyobb kesudió fájának meglátogatásáról (bár erről még nem mondtam le teljesen), a homokdűnékre tervezetett buggy kalandozásról...

És akkor ott ültem, a verandán, az n+1-ik kávémmal, kinéztem a szürke felhőkre, a - még véletlenül sem szemerkélő, hanem ömlő - esőre és feltettem magamnak a kérdést:

Mi ebben az ajándék, amit nem veszek észre?

Mert mindig van benne valami. Csak néha nem akkor látjuk meg, amikor történik – hanem jóval később. De most próbáltam ott meglátni. Nem menekülni, nem dühöngeni, nem „átprogramozni” az érzéseket vagy rúzsozni a disznót. Csak ott lenni. Megkérdezni, mit akar nekem ez az egész mondani.

És tudod mit találtam?

Az ajándék az volt, hogy elengedhettem az elképzeléseimet. Mert akkor is voltak, ha amúgy nulla elvárással jöttem. És most, hogy leírom, csak derülök magamon.  Hogy a viharba ne lettek volna elvárásaim...  Cuki vagyok... és most már legalább őszinte.

Az is ajándék, hogy ismét megerősítést nyert: a töltődés nem csak napfényben történik. Hogy az eső alatt is lehet rendet rakni magamban, meg a számlázó rendszeremben. Hogy végre terem nyílt újra írni, ha nem is a könyvet, amit terveztem, hanem a blog bejegyzéseket. 
Hogy megengedhetem magamnak: ne legyen minden tökéletes.

Mert olyan nincs, hogy soha nem jön közbe semmi, az viszont annál inkább releváns, hogy miként tudok jelen lenni akkor is, amikor nem úgy alakul valami, ahogy elterveztem.

És tudod, mi történt az esős évszak harmadik napján?

Kiderült, hogy a legemlékezetesebb, legsebezhetőbb beszélgetések a záporban születnek. Hogy a hatalmas fedett verandán nevetve lehet isteni reggeliket enni, akkora avokádóból készítve, amekkorát soha nem láttam korábban. Hogy a römi egy nemzetközi kártyajáték, csak előre meg kell állapodni milyen szabályokat (nem) alkalmazunk. Hogy valóban nem baj, ha bőrig ázunk az esőben, mert nem hideg, cserébe maximálisan előhozza a bennem élő belső gyermeket.

Úgyhogy most neked is felteszem a kérdést:

Mi az ajándék abban, ami épp most nem úgy alakul, ahogy tervezted?

Lehet, hogy még nem látod. Lehet, hogy még csak bosszankodsz. De hidd el: ott van. Talán csak máshol, mint gondoltad.

Szeretettel ✨

Adri