Van egy éned, akit talán már régóta elnyomtál.
Aki nem kérdezi meg, hogy „Szabad?”, csak beleveti magát az életbe.
Aki nem foglalkozik azzal, mit gondolnak mások, csak rácsodálkozik a világra, újra és újra, mintha most látná először.

Nekem ő Tibau do Sulban bukkant fel újra. És úgy döntött, marad egy kicsit.

Ő az, aki…

… elázik az esőben, és nem rohan fedél alá vagy nyúl az ernyőért.
… meztelenül fürdik a tengerben teliholdkor, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy mindig legyen nálad fürdőruha.
… mindent meg akar kóstolni, még azt is, amiről nem tudja, mi az – csak mert izgalmas. És éhes.
… megáll egy tenyérnyi pillangó miatt, vagy örömtáncot jár, amikor egy majom átszalad a szomszéd ház tetején.
… nevet az ezerlábún is, nem pedig menekül. Sikítva.

Ez a belső gyerek nem gyerekes. Él. Lát. Érez. Kíváncsi. Jelen van. És igazán jól érzi magát a bőrében.

Miért jó, ha időt adsz neki?

Mert segít emlékezni. Arra, ki voltál, mielőtt a megfelelési kényszerek, felelősségek és a „rendesen viselkedés” elvárásai rád rakódtak volna.
Mert tud örülni az egyszerű dolgoknak – és tud sírni is, ha kell. Nem fojtja el.
Mert ő a kreativitásod forrása. A spontaneitásodé. A nevetésé, ami hasadból tör fel, gurgulázik és könnyeket fakaszt.
Mert ő az, aki kézen fog, ha épp elvesztél – és visszavisz oda, ahol önfeledt vagy, bátor és gyönyörűen természetes.

Szóval, kérlek…

Engedd meg magadnak néha, hogy ne legyél komoly.
Ne csak csináld az életet, hanem érezd és élvezd is.
Nevess, táncolj, sétálj az esőben, kóstolj meg furcsa dolgokat, nézd meg közelről a faleveleket, és ha jön egy pillangó – állj meg.

A belső gyereked ott van. Talán csak arra vár, hogy újra megszólítsd.

És ki tudja… lehet, hogy épp ő visz haza magadhoz.

Ha tetszett ez a bejegyzés, írd meg nekem, te mikor találkoztál utoljára a saját belső gyerekeddel. Vagy mikor engedted meg magadnak, hogy bolondos legyél.

És ha még nem tetted meg – ma talán itt az ideje. ✨

Szeretettel,
Adrienn