Újságíró lettem. Véletlenül.

A múltkor arról írtam, hogyan kerül a mosogatószer a bevételi forrásaim közé. Most pedig arról fogok, hogyan lett belőlem újságíró. Vagy valami olyasmi. A kettőnek látszólag semmi köze egymáshoz, de aki egy ideje követ, annak talán már feltűnt, hogy úgy általában képtelen vagyok se**el egy lovat megülni.

Mindig csinálok valamit. Többnyire egyszerre több mindent, lehetőleg olyasmit, ami érdekel, szórakoztat, könnyen megy, vagy egyszerűen csak kedvem van hozzá. Olyasmit is, amiért nem fizet senki. Ez utóbbi mondjuk teljesen logikátlan. Miért nem koncentrálok arra az egyetlen dologra, ami megéri és próbálom kihozni belőle a maximumot?

Nekem az a logikátlan, hogy választanom kell.  Egy valamit.  Tevékenységet, niche-t, egyszerre egy könyvet, stb. Főleg úgy, hogy a látszólag egymástól teljesen független dolgok előbb-utóbb valahogy összeérnek. Néha egészen váratlanul, és többnyire nem úgy, ahogyan előre elképzeltem.  Például helyet keresek a coachingüléseimhez, és egyszer csak egy magazin szerzői között találom magam.

De kezdjük egy kicsit korábban.

Giselle, János és az osztálynapló

Írni mindig szerettem. Az iskolában osztálynaplót, később verseket - ez mondjuk nem kerül fel a dicsőségfalamra -, naplót, mindenfélét. Évekkel ezelőtt aztán Lackfi János kreatívírás-tanfolyamán kötöttem ki a Marczibányi téri művelődési házban.

Akkoriban még személyesen találkoztunk, szövegeket olvastunk, írtunk, és megbeszéltük, mitől működik egy történet. János azóta Kossuth-díjat kapott, a tanfolyam pedig átköltözött az online térbe. (A kettő között tudtommal nincs közvetlen összefüggés.)

Abban az időben egyperceseket írtam, és külön blogom is volt hozzájuk, amit bedarált az internet fejlődése.  Utolsó utáni pillanatban mentettem le az írásaimat, de hogy hova rejtettem... Rejtély. Az írás azóza hol előtérbe került, hol háttérbe szorult. Jöttek a személyesebb blogbejegyzések,  Facebook-posztok, félkész fejezetek egy "majd megírom" könyvhöz és időnként egy-egy hosszabb szöveg, amire senki nem kért, de kiszakadt.

Amikor helyet kerestem, és magazint találtam

A WakeUppal egészen más okból találkoztunk.

Helyet kerestem, ahol a coachingüléseimet és az Access-kezeléseimet tarthatom. A WakeUp Stúdió lett a bázisom a Ferenciek terén. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy megjelenik egy-egy cikkem a WakeUp Magazin oldalán, és számomra érdekes emberekkel beszélgetek a csatornájukon.

 Aztán valahogy elfejlődtünk egymás mellől. A stúdió bezárt, a szerkesztőség teljesen átalakult, én pedig mentem tovább a saját dolgaimmal.

Évekkel később aztán ismét visszakerült az életembe.

A grafomán énem

Amikor újra elkezdtem írni a WakeUpba, azt gondoltam, majd szakértői cikkeket írok önfejlesztésről, coachingról, esetleg a változókorról. Végül egészen másképp alakult.

Itt élem ki a grafomán énemet.

Írok koncertekről, színházról, mesterséges intelligenciáról, érdekes emberekről és mindarról, ami felkelti a kíváncsiságomat. Interjúkat készítek, sajtóanyagoknak nézek utána, és rendszeresen találok valamit, amiről eredetileg fogalmam sem volt, hogy ennyire érdekelni fog.

És ami a legjobb, senki nem várja el, hogy szigorúan egyetlen témánál maradjak. Lehet, hülyét is kapnék, ha választanom kéne.

És akkor most újságíró lettem?

Ezen még tűnődök. A WakeUp szerzői között ott a nevem, megjelennek a cikkeim, riportokat készítek. Akár mondhatnám is.

Mondjuk, újságírónak meglehetősen kiszámíthatatlanul működöm. Néha hosszú hetekig nem nyúlok a klaviatúrához. Akkor sem, ha már rég túl vagyok a határidő utáni határidő hosszabbításán is. Máskor, mint épp a napokban, egy ültő helyemben megszületik hat sajtóközlemény átdolgozása, két élménybeszámoló és két saját írás. És még mindig van bennem.

Ha homlokon nyal a múzsa, akkor nem számít, hogy hajnali egykor ütöm le az utolsó billentyűt. Ha viszont muszáj, akkor hat lóval sem lehet a szerkesztői felületre felvonszolni.

Lehet, hogy egyszer majd megtanulok rendszeresen, fegyelmezetten, határidőre írni. Egyelőre nem fogadnék rá nagy összegben.

És hogy kapcsolódik mindez egymáshoz?

Talán úgy, hogy nem kell mindenből, ami érdekel rögtön üzleti tervet készítenem. Nem kell minden tevékenységnek azonnal pénzt hoznia, és azt sem kell előre tudnom, mi lesz belőle.

Persze ez nem jelenti azt, hogy ne szeretném, ha fizetnének azért, amit csinálok. Sőt. Csak nem akarom kizárólag ez alapján eldönteni, mivel töltöm az időmet.

Az évek során egyre inkább azt vettem észre, hogy sokszor éppen azokból a dolgokból lesz valami érdekes, amelyekbe minden különösebb cél nélkül vágtam bele. Találkozom valakivel, elmegyek valahová, kipróbálok valamit, aztán hónapokkal vagy évekkel később egészen más formában bukkan fel újra az életemben.

Néha egy mosogatószerből lesz bevételi forrás. Máskor egy kezelőhelyiség kereséséből újságírás.

Most éppen a WakeUp Magazinban élem ki a kíváncsiságomat és a grafomániámat. Ha szeretnéd látni, mi minden foglalkoztat a coachingon, az Accessen és A másik nő világán túl, itt találod az írásaimat:

-» WakeUp Magazin

Hogy ebből mi lesz még? Fogalmam sincs. De egyelőre nagyon szórakoztat.