Vannak mondatok, amik az ember fejében még napokig (lehet, hogy tovább is?) visszhangzanak.
Nekem most ez az:
„Adrika, többet nem kell gyertek.”

Ennyit mondott a tulaj azon az estén. Nem mosolygott. Nem volt melegség a hangjában. Volt cserébe határozottság, az a fajta, ahol nincs apelláta.
Lehet, csak rossz napja volt. Talán valaki rálépett a lábára, mielőtt odaszólt nekem.
De attól még a mondat pontosan betalált.

Én pedig… kimentem.
Annyira megdöbbentem, hogy még csak meg sem kérdeztem: „Miért?”
Azt gondoltam, majd másnap... Hogy utólag megírja, megmagyarázza, kiderül valami félreértés.
De nem derült ki semmi.

Most, két nappal később sem tudom, mi volt a baj.

Pedig a szabályokból tényleg csillagos ötösre vizsgázhatnék.
A Klub honlapjának GYIK szekcióját valószínűleg jobban tudom fejből, mint az anyám születésnapját.
Pipa a dress code, a higiéniai elvárások, a választás szabadsága, a „nem” tiszteletben tartása és azt is, hogy ez az intézmény nem bordély.
(Jó, mintha lett volna egy olyan sor is, hogy ne vidd be a háziállatod, de szerencsére a kölcsönmacskám egyszer sem akart jönni.)

Kérdésem? Van sok.
Indoklás? Semmi.

Talán rosszkor voltam rossz helyen, bár a helyszín és az időzítés egy ilyen helyen eléggé meghatározott és igen, a lábamat tényleg feltettem oda, ahova nem kellett volna, de egy jól irányzott figyelmeztetés után korrigáltam eme gaztettemet.  Talán túl sok volt az egy este alatt elfogyasztott három pohár pezsgő. Talán túl sok volt a kimondott nem, de… ahogy a GYIK-ban is meg van fogalmazva, egy ilyen helyen bármi lehetséges és semmi sem kötelező.

És most itt ülök, kissé szomorkásan, mert azt hittem, végre találtam egy helyet, ahol megfér mindenki mássága.
Ahol nem baj, ha máshogy nézel ki, máshogy érzel, máshogy vágysz.
Ahol az ember megélheti, hogy a felnőttek világa is lehet játékos és szabad.

De úgy tűnik, még ott sem mindenkinek való a szabadság.

Már majdnem rám tört a szégyen, de aztán eszembe jutott: a szabályok betartása nem egyenlő a szerethetőséggel.
Ahogy az intelligencia, a kedvesség, az illatos bőr és a mosoly sem garancia rá, hogy valaki beillik a képbe.

És lehet, hogy pont ezért érdemes mégis mosolyogva kilépni az ajtón.

Mert igenis jogom van önmagamhoz. Jogom van máshogy játszani, máshogy szeretni, máshogy próbálkozni.

És ha valakinek nem tetszem, akkor is én vagyok én.

Nem tartozom senkinek magyarázattal, csak magamnak.
És igen, szomorú egy kicsit, hogy még ott is vannak falak, ahol csak függönyök lehetnének.

De legalább ma már tudom: nem minden klubba akarok visszamenni, csak mert lehetne.
És nem mindenhol akarok maradni, csak mert beengedtek.

Mert az igazi szabadság talán éppen az, hogy akkor is önmagad maradsz, amikor mások valamiért nem akarnak téged látni.
Hogy akkor is tudsz szeretettel elmenni, amikor nem tudják szeretettel megmondani, miért kell elmenned.

Szóval, ha valaha visszamegyek, lehet, hogy megint kilépek ugyanígy — de legalább tudni fogom: nem mindig rólad szól, ha valaki ajtót mutat.

És én akkor is önmagam maradok.

Kitiltva, szeretettel.

Adrienn

A kép csak részben illusztráció, nem ott és nem akkor készült.