VIgyázat, nyomokban tudatosságot és talán politikát is tartalmazó bejegyzés következik!

Tegnap nagyon sokadmagammal ott voltam a Budapest Pride-on. Nem mondom, hogy én voltam a legszínesebb jelenség a menetben – pasztellben, a Szabad feliratú TASZ-os pólómban néha úgy éreztem magam, mint aki véletlenül besétált egy szivárványos álomba, és ott maradt limonádézni. Közben pont ez volt benne a szép: senki nem kérdezte, minek jöttél, kivel vagy, ki vagy, miért viseled azt, amit. Itt most mindenki volt valakiért. Valamiért. Magáért.

Rengetegen voltunk. Békésen, összemosolyogva, egymás vállát veregetve, random idegenekkel pacsizva, a legyezővel a hátam mögötti állónak is juttatva  az egyetlen fokkal hűvösebből, egymás vizét kínálva az árnyékban. Egységközösségben. Igen, úgy hangzik, mint egy spiri-biri marketingszöveg, de tényleg ez volt az érzés. Hogy itt most együtt vagyunk.

Aztán itt a másnap.

Görgetem a közösségi médiát, és végre tudom, tudom, amit nem sejtettem, hogy mennyi ismerőst látok, akik szintén ott voltak. Akikkel nem is találkoztam. Nem tudtuk, hogy "te is fiam, Brutus", elmentünk egymás mellett a forgatagban, most mégis úgy érzem, együtt voltunk. 

Aztán van ez a másik érzés is. Hogy hol volt az, aki nem volt ott?

Most jön az a rész, amikor vagy ítélkezem, vagy csak baromira éber vagyok. Nem tudom eldönteni. Éber a csendekre. A „nem akarok belefolyni”-ra. A „nem az én ügyem”-re. A „ma inkább strand”-ra. a "mit szól majd a falu"-ra. És persze, lehet mondani, hogy mindenkinek más a dolga, más az útja, de mégis motoszkál bennem valami kellemetlen.

Mert lehet úgy nem jelen lenni, hogy nem számít, meg úgy is, hogy közben nagyon is ott kellene lenni. Látni. Hogy ez nem csak zászló, nem csak zene, nem csak buli. Hanem jelenlét. Választás. Egy kiállás. Akkor is, ha nem kiabálod túl a hangosítást.

A tudatosság – ha már ennyit hivatkozunk rá – nem csak annyi, hogy nem ítélkezek. Hanem hogy meglátom azt is, amit könnyű lenne nem észrevenni, félresöpörni, elkerülni. És hogy néha (általában/gyakran/mindig...) felteszem magamnak a kérdést: milyen jövőt teremt az, hogy elmegyek, ki- vagy beleállok valamilyen módon, ha személyesen nem is – és milyet, ha nem?

Nem akarok mártír lenni. Vagy megmondó. Csak néha, mikor így izzad az aszfalt a talpam alatt, azt érzem, hogy a jelenlétemnek – a valódi jelenlétemnek – súlya van. És hiánya is.

Szóval lehet, hogy ítélkezek. Vagy nem. Csak elgondolkodtam. Adrisan. Vállon veregetve magam: „Te legalább ott voltál, szívem.”

Aztán leülök, bekenem a nyakam aloe verával - naptej ide vagy oda, kimaradt egy folt -, és görgetek tovább.