Van az úgy, hogy az embernek elege van. A világból, a hírekből, az emberekből, a forgalomból, a boltban előtte toporgókból, a kormányból, a főnökéből, a szomszédból, sőt, néha még saját magából is. Érthető. Emberből vagyunk. Néha nemcsak a pohár, de az egész kancsó kiborul.

De most hadd mondjak valami nagyon fontosat: a panaszkodás nem stratégia. Nem megoldás. Nem válasz. Csak egy helyben toporgás a saras, bokáig érő önsajnálatban. Tocsogás, ha jobban tetszik.

Mert tudod, ha minden nap azzal kezdjük, hogy “szörnyű ez a világ”, “minden rosszabb lett”, “nincs értelme semminek”, akkor a nap végére egészen biztosan igazunk lesz. Ha ezt mantrázzuk elégszer, a valóság alkalmazkodik. Mintha csak be lenne programozva egy belső pesszimizmus-algoritmus, ami gondoskodik róla, hogy semmi jó ne történjen velünk, vagy ha mégis, gyorsan elfelejtsük, nehogy zavaró tényező legyen az masszív életundorban.

Hogy mi a baj ezzel? Az, hogy iszonyú ragadós. A panaszkodás társas sport. Csapatjáték. Egyikünk elkezdi, a másik bólogat és a szóló, hirtelen nagyzenekarra vált, ugyanazt a dalt játszva, csak más-más hangszeren.

Olyan ez, mint amikor valaki bevisz egy doboz fánkot az irodába. Egy darabig ellenállsz, de végül csak beleharapsz. Mert mindenki más is eszi, te meg nehogy már kilógj. Csak itt a fánk helyett panasz van, porcukor helyett pesszimizmussal megszórva.

Álljunk csak meg egy percre!

Tényleg ettől lesz jobb? Mert ha a világ tényleg igazságtalan (amúgy igen, sokszor az), akkor miért nem használjuk az energiánkat arra, hogy valami kis szigetet vagy buborékot építsünk benne, ahol mégis lehet élni? Vagy legalább levegőt venni? 

Nem azt mondom, hogy ne lássuk, ami történik. Nem vagyok híve vagy profétája az hurráoptimizmusnak. Nem rúzsozom a disznót. Nem próbálom szépnek beállítani azt, ami nyers, durva és fájdalmas. De közben azt sem hagyom, hogy jól megrágjon, aztán kiköpjön.

Mert a szenvedés, az önsajnálatba csomagolt világfájdalom nem segít senkin. Imádkozhatsz. Posztolhatsz. Adományozhatsz. De a panaszkodás… az csak téged emészt fel. És vele együtt azokat is, akik hallgatni kénytelenek.

Én is jártam ott.

Akár hiszed, akár nem, ismerem a “nincs értelme semminek” érzést. Ahol a „de hát mit van mit tenni ilyenkor” a végszó. Ahol minden kezdeményezés csírájában fojtódik el, mert belekezdeni is fáj.

És tudod, mikor lett ebből elegem? Amikor rájöttem, hogy már én is unom magam.

Mert igen, a világ kaotikus, bizonytalan, és néha ijesztő. Én pedig nem akarok egy olyan életet élni, ahol minden nap fekete keretes gyászjelentése a reménynek.

Van más út.

Önismeret, rugalmasság, humor, kapcsolódás. Az, hogy időnként kikapcsolod a híreket és inkább saját magadra hangolódsz. Hogy nemet mondasz a panaszkodásra, és igen-t egy új kérdésre: Mi az, amit itt és most tehetek? Mi az, ami azt a jövőt, világot teremti, amiben élni szeretnék?

Lehet, hogy nem sok. Lehet, hogy csak annyi, hogy ma nem szólsz be a pénztárosnak, és nem panaszkodsz az időjárásra.

Ne hidd, hogy ez kevés.

Minden változás valahol itt kezdődik.
Nem a világ megváltásával. Hanem azzal, hogy felhagysz azzal, ami téged is lehúz.

És ha már elég sokan teszik ezt… hát ki tudja? Talán még a világ is jobb lesz tőle egy árnyalattal.