Nem minden történetet kell befejezni

Pár napja valaki küldött nekem egy Instagram-sztorit. Nem beszéltünk hónapok óta. Nem volt hozzá üzenet, csak átküldte. Rányomtam egy szívecskét. Másnapra letiltott.

Régebben ez a történet napokra beköltözött volna a fejembe. Visszapörgettem volna az előzményeket. Vajon mit akart ezzel mondani? Rosszul reagáltam? Kevés volt a szívecske? Többet várt? Mi lett volna a jó válasz? Egy üzenet? Egy telefon? Vagy éppen az, ha nem reagálok semmit?

Észre sem vettem volna, hogy már megint feltettem a régi lemezt, amikor megpróbálom befejezni valaki más történetét.

Nem tudom, mikor kezdődik ez nálunk, nőknél. Talán már gyerekkorban, amikor azt tanuljuk, hogy a jó kapcsolatért dolgozni kell. Figyelni kell a másik rezdüléseit, észrevenni, ha megbántottuk, helyrehozni, ha valami félrement. Ez önmagában nem rossz képesség. Sőt. Csak van egy pont, amikor már nem kapcsolódás, hanem nyomozás. 

Ismerős az a fáradtság, amikor egyetlen mondat körül napokig keringenek a gondolataid? Amikor újra és újra lejátszol egy beszélgetést, hátha most végre meghallod benne azt a hangsúlyt, amit elsőre nem vettél észre? Mintha valahol lennie kellene egy rejtett magyarázatnak, amelytől minden értelmet nyer.

Sokáig hittem ebben. Azt hittem, ha eleget gondolkodom egy kapcsolaton, egyszer majd összeáll a kép. Hogy minden furcsa viselkedés mögött van egy logikus történet, és ha nem látom, akkor még nem néztem elég figyelmesen.

Csakhogy az utóbbi években egyre többször jutott eszembe egy kellemetlen kérdés.

Mi van, ha nincs mit megfejteni?

Mi van, ha a másik ember egyszerűen nem tudja vagy nem akarja elmondani, mi zajlik benne?

És mi van, ha ennek semmi köze hozzám?

Érzéktelenségnek tűnhet, hogy megválogatom, mire vagyok hajlandó energiát fordítani. Régen szinte automatikusan magamra vettem mások kimondatlan mondatait. Ha valaki eltávolodott, azt hittem, biztos elmulasztottam valamit. Ha valaki váratlanul megjelent, majd ugyanilyen váratlanul eltűnt, úgy éreztem, nekem kell megtalálnom a történet hiányzó oldalait.

Ma már egyre ritkábban csinálom ezt. Nem azért, mert közömbös lettem. Sokkal inkább azért, mert elfáradtam abban, hogy olyan kérdésekre keressem a választ, amelyeket senki sem tett fel.

Van egy különös szabadság abban, amikor az ember kimondja, hogy "ezt valószínűleg soha nem fogom megtudni".

Lehet, hogy lesznek kapcsolatok, amelyek soha nem kapnak szép lezárást. Lesznek emberek, akik egyik nap közelebb jönnek, a másik nap távolabb mennek. Olyanok is, akiknek a viselkedésére húsz év múlva sem találok magyarázatot.

Régebben azt hittem, ettől befejezetlen marad a történet.

Most már nem vagyok benne biztos.

Lehet, hogy a történet nem attól lesz teljes, hogy megértem a másikat.

Lehet, hogy attól, hogy egyszer csak abbahagyom a helyette való gondolkodást.

A lezárást gyakran ideologizáljuk. Két ember leül, elmondja, mi történt, minden kérdésre választ kapunk, aztán mindenki megkönnyebbülve hazamegy.

Az élet ritkán ilyen.

A legtöbb történet csendben ér véget. Nem azért, mert minden tisztázódott, hanem mert egyszer csak már nem akarjuk tovább cipelni azt, ami nem a miénk.

Ami pedig a letiltást illeti, lehet, hogy egyszer megtudom, miért történt. Lehet, hogy nem. De talán nem is minden történetet kell befejezni.