Katával, két ajtó között

Dobó Kata tényleg a szomszédom. Évek óta csak egy fal választ el bennünket, és talán éppen ezért sokáig eszembe sem jutott, hogy interjút készítsek vele.

Mert én előbb ismertem meg Katát, mint „Dobó Katát”. Mert nem akartam kihasználni a barátságunkat.

Kata nekem az a nő, akivel össze lehet futni a folyosón, akivel lehet beszélgetni az élet nagy dolgairól és akitől kölcsön lehet kérni egy adag macskakaját, ha épp kifogyott. És akiről egyszer, egy lakásfelújítás kellős közepén jöttem rá, hogy nekem is volt róla egy csomó nézőpontom még abból az időből, amikor egyáltalán nem ismertem.

Talán ezért érdekelt igazán, mi történik az emberrel, amikor hosszú éveken keresztül mások is folyamatosan megmondják, kicsoda ő.

Beszélgettünk a reflektorfényről, megfelelésről, nehéz időszakokról, arról, milyen sokáig tudjuk kívülről várni a visszaigazolást. Szóba került az öregedés is, hiszen nagyjából ugyanabban az életszakaszban járunk, amikor már egészen mást jelent nőnek lenni, jól lenni és jól kinézni, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt.

És közben valahol az interjú is eltűnt.

Maradt két nő és egy hosszú beszélgetés arról, hogyan jutunk el oda, hogy egyre kevésbé érdekeljen, milyennek látnak bennünket mások, és egyre jobban, hogy mi hogyan vagyunk saját magunkkal.

Az interjú a WakeUp Magazinban jelent meg.

Dobó Kata: Évekig azt hittem, hogy mások véleménye határoz meg engem

A kép meg...  nos, az elmúlt 18 évből mindössze egyetlen közös képünk van.  Ez is bő két éves.