Életközép: nem csak egy új szó

A szavak mindig is izgattak. Általános iskolában fűzfa poétaként fabrikáltam középpocsék verseket az úttörő táborban.  Középiskolában az osztály krónikása lettem. Később blogoltam, Lackfi Jánostól írni tanultam, ma pedig megint blogolok, cikkeket írok a WakeUp Magazinnak, könyvet pedig az asztalfióknak. Kommunikációval foglalkozom és hiszem, hogy egy jól vagy rosszul megválasztott szó nemcsak leírja a valóságot, hanem alakítja is. Ahogyan beszélünk valamiről, előbb-utóbb meghatározza, hogyan gondolkodunk róla. Néha pedig azt is, hogyan gondolkodunk saját magunkról.

Az utóbbi időben egyre többször kaptam magam azon, hogy a nők életének ugyanazt az időszakát leíró szavakon rágódom. Banyakór. Változókor. Perimenopauza. Menopauza. Életközép.

A banyakór ma már vállalhatatlanul hangzik, és ez jól is van így. Ennek ellenére érdemes felidézni, mert nem csupán egy szerencsétlen kifejezés, hanem egy egész korszak lenyomata. Benne van (volt?) minden előítélet, amit a társadalom egy bizonyos kor fölötti nőkről gondol. Mintha attól a pillanattól kezdve, hogy a hormonjaink, a testünk már nem pont ugyanúgy működik, mint előtte, már nem önálló személyiségek lennénk, csak egy kellemetlen állapot megtestesítői.

A változókor sokkal emberibb. Nem ítélkezik, nem gúnyolódik, egyszerűen leír egy folyamatot. Ömagában nagy előrelépés, miközben még mindig elsősorban a biológiáról szól.

Az utóbbi néhány évben berobbant a köztudatba egy régi-új fogalom, a perimenopauza. Már nemcsak az orvosi rendelőkben találkozunk vele, hanem podcastokban, közösségi oldalakon, magazinokban és baráti beszélgetésekben is. Végre lett nyelvünk arra, amiről korábban túl sokszor hallgattunk.

Nemrég olvastam egy cikket arról, milyen gyorsan vált a perimenopauza orvosi fogalomból kulturális jelenséggé. Igazából nem is maga a vita ragadott meg benne, hanem egy egészen más kérdés kezdett motoszkálni bennem utána.

Mi történik velünk, amikor végre találunk egy szót, amely megmagyaráz valamit?

Talán ezért szeretünk új szavakat, definíciókat találni. Amikor valaminek végre neve lesz, egy kicsit úgy érezzük, értjük is. A szavak rendet tesznek. Csak közben észre sem vesszük, hogy ugyanazzal a lendülettel szűkíteni is kezdjük a látóterünket.

Amikor egy szó már kevés

Negyven-ötven éves korunk körül tényleg változik a hormonháztartásunk. Ezt ma már senki nem kérdőjelezi meg, és szerencsére egyre több nő kap megfelelő segítséget ahhoz, hogy ezt az időszakot könnyebben élje meg.

Mindeközben valami más is történik.

Ekkor nézünk talán rá először igazán arra az életre, amelyet addig természetesnek vettünk. Arra a munkára, amelyet évek óta végzünk. Azokra a kapcsolatokra, amelyekben élünk, azokra a szerepekre, amelyeket szinte észrevétlenül vettünk magunkra.

Ilyenkor érkezünk el arra pontra, ahonnan már nem lehet csak előre nézni. Vissza is nézünk. Számot vetünk. És óhatatlanul felmerül a kérdés: ha az életem második fele következik, szeretném-e ugyanúgy folytatni, mint az elsőt?

Erről ritkábban esik szó. Pedig ezeknek a felismeréseknek is lehetnek testi következményei, ahogy a testi változásoknak érzelmi és identitásbeli következményei is vannak. A kettőt nem lehet élesen szétválasztani.

Ezért szeretem az életközép szót

Nem azért, mert szebb. És nem is azért, mert pontosabb. Egyszerűen azért, mert nem akar mindent egyetlen magyarázatra visszavezetni.

Az életközép nem diagnózis, inkább egy meghívás arra, hogy egy kicsit tágabban nézzünk rá arra, ami történik velünk. Hogy legyen helye annak, hogy egyszerre változik a testünk, a gondolkodásunk, a kapcsolataink, a prioritásaink, sokszor pedig az a történet is, amelyet addig önmagunkról meséltünk.

Talán ezért érzem közelebb magamhoz ezt a kifejezést. Nem azt kérdezi tőlem, mi a baj velem, és nem is azt, milyen hormonális folyamat zajlik bennem éppen.

Hanem egyszerűen azt:

Ki vagyok én most?

Lehet, hogy néhány év múlva megint új szót találunk erre az életszakaszra. Ahogy a banyakórt felváltotta a változókor, a változókort a perimenopauza, úgy lehet, hogy egyszer az életközép helyett is mást fogunk mondani. A szavak változnak. Talán ez a dolguk. 

Közben pedig remélem, hogy miközben új neveket keresünk, nem felejtjük el azt sem, akiről valójában beszélünk. A nőt, aki ezekben az években nemcsak biológiailag változik, hanem újraértelmezi önmagát is.

Nekem egyelőre erre nincs jobb szavam, mint az életközép.  Ha neked van jobb ötleted, írd meg, kíváncsian várom.