ÍRÁSOK

Napló. Beszélgetések. Felismerések.

Nem kész válaszok.
Azok a mondatok, amik után valami bennünk is megmozdul.

Életközép: már nem vagy ugyanaz

a másik nő identitás változókor életközép Aug 10, 2026

Van egy furcsa pillanat az életközép táján. Ha a KSH adatait veszem alapul, akkor ez valahol negyvenéves kor körül jön el. Ha optimista vagyok, később kezdődik a B oldal. Ha pedig egy kis tudatosságot is feltételezek, akkor sokkal hamarabb beköszönt. Ebben az esetben egyszerűen csak változásnak hívom. Ez a változás ráadásul nem az arcodon látszik először. Sokkal inkább ott, hogy egy mondat, amit tíz éve gondolkodás nélkül kimondtál magadról, most idegenül cseng.

Én ilyen vagyok. Én mindig ezt csinálom. Nekem ez nem való.

Sokáig tűnhet úgy, hogy az identitás állandó. Összegyűjtjük a rólunk szóló történeteket, szépen egymás mellé rakjuk, aztán ebből építkezünk tovább. Jó szervező vagyok. Konfliktuskerülő vagyok. Sárga vagyok (a DISC szerint). Anya vagyok (ez mondjuk nem változik jó esetben.) Én tartom össze a családot. Nekem erősnek kell lennem. Sorolhatnám a végtelenségig.

Aztán egyszer csak ezek a mondatok lejárnak. Olyanokká válnak, mint egy lakcímkártya egy olyan lakáshoz, ahonnan évekkel ezelőtt elköltöztél.

Miért kapaszkodunk bele mégis?

Meglepően sok energiát tudunk belefektetni abba, hogy ugyanazok maradjunk. Akkor is, ha már régen mások lettünk. Talán azért, mert a régi önmagunk ismerős terep, otthonosan mozgunk benne. És ami talán még fontosabb, a környezetünk (aka a falu) is ehhez igazodott. A családban, a munkahelyen, a baráti körben mindenkinek megvan a maga szerepe. Amikor valaki egyszer csak kilép belőle, a többiek gyakran jobban meglepődnek, mint ő maga.

Negyven-ötven körül ez különösen élesen jön elő. Addigra rengeteg döntést meghoztunk. Kapcsolatokat építettünk, karriert választottunk és váltottunk, gyereket neveltünk, alkalmazkodtunk, helytálltunk. Könnyű összekeverni az életünk szerepeit az identitásunkkal. Pedig ezek sokszor csak azt mutatják, kik voltunk akkor, amikor az adott szerepben léteztünk.

Az identitás nem szerződés

Néha azon kapom magam, hogy egy régebben túlhasznált gondolat elindul bennem, aztán félúton megáll. Már nem tűnik igaznak. Volt, hogy zavart, ma inkább kíváncsi vagyok rá. Mi változott? Lehet, hogy egyszerűen kinőttem?

Furcsa, hogy egy ruha vagy egy nappali bútor esetében sokkal könnyebben elfogadjuk, hogy elavul. Senki nem érzi kudarcnak, ha húsz év után lecseréli a kanapéját vagy a teljes gardróbját. (A frizuránál mondjuk hirtelen mindenki magánéleti válságot keres...) Amikor a saját működésünkről derül ki, hogy már nem passzol, azonnal magyarázatot keres mindenki. Gyakran mi magunk is. Mintha bűn lenne megváltozni.

Évtizedekkel ezelőtt hallottam először a mondást, hogy csak a változás állandó. Azt már csak utóbbi időben teszem magamban hozzá, hogy az élet nem kéri számon a változatlanságot. Az élő dolgok változnak. A fa minden tavasszal új levelet hoz. A folyó új medret talál, ha kell. Az éghajlatot hagyjuk is... Még a kedvenc kávénk is képes egyik napról a másikra túl erősnek, túl édesnek vagy épp túl keserűnek tűnni.

Mi mégis oly gyakran ragaszkodunk a húsz évvel ezelőtti önmagunkhoz és történeteinkhez. Van ebben valami nagyon emberi. Csak közben észre sem vesszük, mennyi energiánk megy el arra, hogy a régi történetet tartjuk életben.

Talán nem elvesztél. Talán megérkeztél.

Az identitásváltás ritkán hangos és még kevésbé egyszeri esemény. Inkább apró felismerések sora. Jön egy meghívás, amire már nem mondasz igent. A gardróbban egyre hátrébb kerül a korábban annyira kedvelt ruhadarab, amit egyszerűen nem veszel fel többé, akkor sem, ha olyan szerencsés vagy, hogy az alakod a régi. Beüt a ménkű és egy konfliktus, amibe már nem állsz bele. Végre adsz magadnak egy délutánt, amikor lehet, hogy először választod önmagad bűntudat nélkül.

Kívülről ezek apróságnak tűnnek. Belülről egy új történet első mondatai.

Ezért is érzem egyre kevésbé fontosnak azt a kérdést, hogy hű maradok-e úgy általában önmagamhoz. Sokkal jobban érdekel, hogy hű maradok-e ahhoz, aki MOST vagyok. És most. És most. És most...

Mert lehet, hogy a legnagyobb szabadság nem egy új élet elkezdése. Fanfárokkal és csinnadrattával. Csak annyi, hogy már nem próbáljuk mindenáron életben tartani azt a nőt, akinek egyszer már megköszöntük mindazt, amit értünk tett.

Lehet, hogy erről szól a B oldal.

Nem új életet kezdeni. Csak végre nem ragaszkodni ahhoz, aki már régen nem vagy. És mi van, ha a nap végén ez nem vagy-vagy, hanem is-is?

Maradjunk kapcsolatban!

A Facebook és a többi platform már nem ugyanaz, az email cserébe maximum a spam-ben landol, de elér. 

Én sem szeretem a spam-et. Csak arról írok, amiről olvasnék is.

Ki írja ezeket?

Pagonyi Adrienn vagyok, coach, facilitátor és a Szalon alapítója. Húsz évig multinacionális környezetben dolgoztam, ma pedig azokról a kérdésekről beszélgetek nőkkel, amelyek ritkán kerülnek szóba hangosan: változásról, újrakezdésről, kapcsolatokról és önmagunk újrafelfedezéséről.

A blogon ezekről írok. Történetekről, felismerésekről és azokról a pillanatokról, amikor egyszer csak rájövünk, hogy már nem ugyanazok vagyunk, mint korábban. Vagyis arról, amit én csak így hívok, hogy a másik nő.

Többet rólam