Adott egy tanfolyam, amit tolmácsoltam volna. Nem először, nem lelkes próbálkozásként, hanem abból a tapasztalatból kiindulva, amit az ember akkor szerez, amikor évek óta ebben a közegben dolgozik.

Világviszonylatban itthon kifejezetten erős az Access közösség. Fantasztikus helyi facilitátorok vannak, jól működő, kreatív, teremtő csapatok, tapasztalt hostok és olyan tolmácsok, akik nemcsak fordítanak, hanem tartják is a teret. Egy külföldi facilitátor hozhat friss nézőpontot, ez vitathatatlan, de önmagában a név ritkán elég, még akkor is, ha kellően ismert az illető. (Nem, nem fogom néven nevezni, szerintem hamar rájössz...)

Szóval, a név kötelez, de önmagában kevés. Főleg januárban. Ünnepek után, kiköltekezve, visszarázódás közben. Ilyenkor azt mondani, hogy a tolmácsok fizetése csak akkor decens, ha minimum tíz fizető résztvevő gyűlik össze, minden, csak nem nagyvonalú. Főleg egy olyan tanfolyamnál, ami több százezer forintba kerül. Ennél a kategóriánál már messze nem csak az számít, ki a facilitátor. Legalább ennyire számít a helyszín, a magyar stáb, a szervezés, a kommunikáció, az energia, amit a hostok és a tolmácsok hozzátesznek. Az emberek nem csak tanfolyamot választanak, hanem teret is.

A megállapodás, amit kaptam, amúgy egyértelmű volt. Nem korrekt, hanem világos. Tíz fizető résztvevőig egy konstrukció, afölött egy másik. Százalék, napidíj, határvonal. Egy olyan piacon, ahol nagy a verseny, éppen azért, mert sok az elképesztően jó magyar facilitátor, ez a fajta szigor inkább szűkít, mint teremt. És igen, tudom, elvileg nincs verseny, mindenkinek egyedi energiája van, mindenkit más szólít meg, mégis ugyanazon a piacon vagyunk, vannak egyre többen.

Tolmácsok is. Olyanból is, aki jól dolgozik. Hogy kinek melyik hangja, tempója, energiája működik, ízlés dolga. Többségünk ráadásul már hozzászokott a fizetési status quo-hoz. Vannak tanfolyamok, amelyeket örömmel, ingyen, dalolva is elvállalunk. Vannak olyanok, amelyeknél ez munka, ahol pénzért dolgozunk. És van a kettő között minden árnyalat. Ahol már a tanfolyam maga is megéri, minden más ajándék. Ez nem cinizmus, hanem tapasztalat.

Mindezt tovább árnyalja, hogy tényleg nincs két egyforma ajánlat. Minden tanfolyam, minden facilitátor más feltételekkel érkezik. A fizetség része maga a tanfolyam, ami papíron nagyszerűen hangzik. A gyakorlatban viszont felmerül egy kérdés, amiről ritkán beszélünk. Kell-e ugyanabból egy ötödik? Tizedik? Mennyire tud jelen lenni az, aki végigdolgozza az egészet? Persze, utólag vissza lehet hallgatni, a helyszínen kérdezni is lehet, facilitálást is kap az ember, amikor épp nem dolgozik. Mégis egészen más élmény résztvevőnek lenni, mint közben fordítani, figyelni, tartani a tempót és az energiát.

Most, amikor jeleztem, hogy ez a konkrét forma számomra nem működik, nem vita lett belőle. Nem volt hangos konfliktus. Nem volt egy kérdés, hogy ugyan, mi lenne neked még jó, ha az, amit ajánlott kevés, amit én mondtam meg sok? Nem volt egy kérdés, hogy vajon mit teremthet a nagyvolnalúság? 

Volt viszont passzív agresszív ejnye-bejnye, finom rosszallás és egy nagyon is jól érthető következmény. Nem csak a szóban forgó tolmácsolás, de a következő is, amiről még az ajánlat sem érkezett meg amúgy, lekerült az asztalról. Nem kérdésként, nem egyeztetésként, hanem büntetésként. Csendben, elegánsan... se....

Mindez egy elismert névtől.

És itt válik ez a történet többé, mint egy személyes élmény.
Itt már nem az a kérdés, ki mit mondott kinek. Inkább az, hogyan működtetünk struktúrákat akkor is, amikor tudatosságról beszélünk. Hogyan lesz az ajánlatból elvárás, az elvárásból nyomás, a nyomásból pedig büntetés. Hol marad a kérdés, hogy mi teremt többet? Hol van a tiszteletben tartás, amikor üzleti döntésekről van szó? Ja, hogy a sajátját tiszteletben tartotta?  Én meg az enyémet akkor, amikor azt mondtam, nekem ez nem működik.

Ez a szöveg nem vádirat. Inkább tükör. Annak a rendszernek, amelyben sokan dolgozunk, és amelyben időről időre érdemes megállni. Megnézni, hol alkalmazkodunk automatikusan, hol mondunk igent megszokásból, és hol lenne ideje kimondani egy tiszta nemet.

Mi más lehetséges itt valójában?

És kinek lenne bátorsága nem csak tanítani, hanem élni is a kérdést?

Szeretettel:

Adri